Stallone visszeres

De vannak mentő körülmények. Az egyiket úgy hívják, Michael Douglas, aki kábé ugyanannyi idős, mint Sylvester Stallone, mégsem A fel­áldozhatókban lődöz mint inkontinens kommandós, hanem klottgatyában, kigyúrt visszerekkel adja a mogorva senior citizent. Mivel Diane Keaton lakik a Stallone visszeres, aki az Annie Hall óta ugyanabban a kékharisnyás nadrágkreációban játszik és jótékonykodik, törvényszerű, hogy Douglasből ő — a fátyolos tekintetű bárénekes — hozza elő az érző férfilelket.

Pont ugyanazt, amit Jack Nicholsonból is előhozott egy hasonló romkomban, igaz, a Minden végzet nehézben ja, hogy innen a cím! Keaton nem sokat ad hozzá az egészhez, jelen van, mint egy régi, szépen öregedő szobanövény, holnapra sem ő, sem mi nem emlékszünk már erre az egészre.

Douglas valamivel fajsúlyosabb a mindent belengő súlytalanságban, vagy csak erőteljesebben csattogtatja a protézisét, és olykor megcsillantja azt a nívós ellenszenvességét, ami fénykorában oly maradandóvá tette az általa játszott alfahímeket. Douglas ugyanazon a verandán üldögél, mint Clint Eastwood a Gran Torinóban, és Stallone visszeres gyerekfelvigyázás a feladata, de — mert önmérséklet is Stallone Stallone visszeres a világon — az egyetlen akció, amiben részt vesz, nem a környék kiirtása, csupán Keaton ágyba cipelése.

Igaz, ez sem megy egyszerűen, mert a térde, mint megjegyzi, már nem a régi.

A Vertigo Média filmje.